Három hete… igen, három hete már megint egyedül. És milyen azóta a helyzet? Egyre rosszabb. Az ember, ha nem foglalja le magát valamivel, elöntik a gondolatok: mit hibázott el, mire nem figyelt oda, mit kellett volna másképp csinálnia. Próbálom magam lekötni munkával, sporttal, haverokkal való találkozásokkal, de ez sem segít teljesen. Mindegyikhez neki kell állni, és az a nehéz. Mert mikor megáll az ember, van egy kis szabadidő a tevékenységek között, rögtön elkezd gondolkodni, eszébe jut, ki elhagyta: mit csinálhat most, mik történtek vele a pár napban, stb… És az a napi 3-4 óra alvás sem segít, csak egyre kedvtelenebb, fáradtabb lesz tőle az ember, de ha egyszer felébredt, visszaaludni képtelen… a gondolatoktól… miután elmúlik a “kábítószer” hatása, onnan menthetetlenül újból beleesik a gondolatok kusza hálójába, és kezdődik újra és újra… Szenvedés az egész.
De NE akarjon komoly kapcsolatot az, ki nem tud uralkodni az érzésein. Akkor is, ha a másik megbántotta, és jogosak lennének az indulatai, akkor se tegyen semmit, mielőtt nem számolt el minimum 50ig. Ha fontos neki a másik, aki mellesleg lány és őket az érzéseik, metakommunikációs jelek befolyásolják, akkor ha haragszik is, menjen oda hozzá és ölelje meg. Semmi több! Csak egy ölelés. Semmi rossz szó, semmi rossz mozdulat. Csak ölelje meg.
Hogy én mit hibáztam el? Hogy nem bírtam nélküle sose meglenni, és jól esett hogy mellettem van. Sosem akartam egy percet se nélküle tölteni. Ezért a felgyülemlett feszültséget rosszul vezettem le. Sosem ő hibázott, csak én. Hogy miért? Mert legbelül képtelen voltam teljesen megbocsátani. Akkor is, hogy tudtam, hogy Ő a legfontosabb nekem, akivel le akarom élni az életem, akiért bármit megtennék, akkor sem tudtam elfelejteni egy tettét…De Ő akkor mégis engem választott. Én meg egy hülye voltam. Gyerekként viselkedtem egy olyan helyzetben, ami férfit kívánt volna. Mert egy férfi el tudja viselni, ha az imádott hölgye bármit is tesz. Mert erős.
Már csak a remény marad meg nekem! Egy mikronnyi láng, ami talán még újra fellobbanthat mindent, újra felgyújthatja a tüzet kettőnk között… talán… de addig az út keserves. Nekem biztosan.
Ezt most meg kellett osztanom. Tudom, hogy senki nem olvassa a blogom, de jó kiírni magamból. És csak remélni tudom, hogy most Ő sem olvassa el! Bár de a lehetőséget megadtam neki
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése